Salzkammergut Trophy 2010

 

 

Az ember azt gondolná, a Trophy annyira durva, hogy az ember egyszer letekeri a 210-et, utána felírja valahová, hogy OK ezt is teljesítettem, majd megpróbálja elfelejteni az átélt szenvedéseket…

 

 

Ez azonban az én esetemben nem így alakult. Idén hatodszor tértem vissza. Miért? Mert ezt a versenyt nehéz egyből jól csinálni, nekem aktuálisan még az eddigi 5 alkalomból (ebből 4 teljesítés és a tavalyi féltávnál lefújt verseny) egyszer sem sikerült.

Most tehát visszatértem ismét, hogy jobban csináljam, és még valami; nekem ez a verseny annyi motivációt ad, hogy egy teljes évig gurul tőle a kerékpár. Itt átlépem azokat a határokat, amiket egy normál hosszútávú maraton esetében nem érek el. Nos, mielőtt teljesen elérzékenyülnék, hogy micsoda hőstett az extrém táv teljesítése lássuk szép sorjában, mi is történt az idén:

 

Kiutazás: az öreg Marea-ban a létszám teljes, 4 fő, 3 bicikli, kint 35 fok, bent totálisan teletömött autó. Hátul Nagy Hédi és Fetzer Robi barátnője, elöl Bándli Szabi (aki külön ebből az apropóból látogatott ’haza’ Londonból), illetve jómagam.

A kiutazás OK volt (eltekintve attól, hogy megérkezéskor realizáltuk, hogy a hűtőcső kilyukadt, hűtővíz utolsó cseppig elfolyt, de a motor túlélte, mi pedig megérkeztünk, akkor meg kit érdekel? Verseny után foglalkozunk vele…)

 

Nevezés, híg paszta evés, 2 doboz powergel beszerzése, szállásra menés, stb. stb.

 

Verseny: Kelés 3:50, gyors reggeli a szobában, készülődés. Rajt 5:00-kor. Már a rajtnál 22fok volt, vagy 80%-os páratartalommal (mivel egy front felhőzete már befedett minket éjszaka, hogy jó fülledt legyen a levegő, majd később a felhők eltűntek, hogy jó meleg legyen, illetve délután visszatértek, hogy jól szakadjon az eső).

Az első hegy 850m mászás. Ezt tilos nyomni, csak szép lassan. Nagyon nehéz megállni, az adrenalin szétfeszít, mennék, de nem szabad. Mindenki elmegy mellettem, de tudom az én időm később jön el.

Kb. 1 óra alatt érünk fel, jön az első sotteres lefelé, ez már ismerős (tiszta Trans Germany feeling). Utána még kicsit visszamászunk, majd jelentős ereszkedés Weisenbach-ba (nagyjából innen indultunk). A következő hegyen már kicsit bátrabban megyek, kezdem leszedni az embereket. Nagyon rendben van. Zorán (Zsivity) szegény defektet kapott, Vock Balázs megvan, Várallyai Laci megvan, gélek csúsznak le, egyik a másik után (fél óránként 1), kulacsok is kb. ilyen arányban ürülnek. Ellenőrző pontoknál meg sem kell állni, szólok, hogy banán vagy iso és máris kapom a kezembe (iso-t kulaccsal együtt). Kb. 5 óránál hirtelen fáradtnak érzem magam, a pulzusom visszaesik 160-ról 150-re, hiába erőltetem a mászást, akikkel eddig együtt mentem egyik pillanatról a másikra tűnnek el előttem.

A Hütteneckeralm-ra való második mászásnál, ahol bejön a B táv (110km), meg kell állnom az itatónál. Most kerül elő a motivációs kifli első fele (ezt még otthon készítettem: sima vajas kifli, benne házi sonka, sajt, paprika). Megkérdezem, leülhetek-e az egyik székre. Felmarkolok egy 2 literes kólát, leülök, leveszem a sisakot kesztyűt és, ahogy a hétvégi túrákon szoktam (abszolút ráérősen) majszolom a kiflit, iszom a kólát, harapom az almát… hagy menjetek, gondolom, én most újjászületek. Valóban, mikor újra elindulok úgy érzem kipihentem magam. Sajnos átmeneti az érzés, kb. 1 óráig tart ki a kellemes érzés, majd ismét visszasüllyedek a lassú elfogyás nihil állapotába. Sebaj, itt a kifli másik fele, ezt 125-nél, a Weisenbach-i itatónál fogyasztom el, hasonló megfontoltsággal mint az előzőt. Na a két ponton együtt biztos eladtam vagy 15 percet, de ahogy elnézem a szállingózó piros rajtszámosokat, nem is mentek el olyan sokan. Most 25km laza tókerülgetés szinte sík terepen, szinte meg lehet főni a 32 fokos hőségben. 25-el megy a bicikli. Arra gondolok, hogy ez megint nem az én napom, megfőttem, kikészültem, végem. De legalább nem jön senki. Magam sem hiszem el, de már legalább 10 perce nem jött egy piros sem, pedig itt kóválygok gyökkettővel…

Jön egy osztrák srác. Megbeszéljük, hogy mindketten nagyon kemények vagyunk, csak most éppen erőt gyűjtünk a hegyre. Mondom neki, én majd az emelkedőt megnyomom – magam sem hiszem.

Megérkezünk (ez egy új szakasz a pályában, a Hallstadti Sóbányához megy fel), olyan durva az emelkedő, hogy nem hiszek a szememnek. Egyenesen neki a hegynek, kis korlátos gyalogút, végig visszafordítós kanyarokkal, amíg csak fellátunk. Szinte mindenki tolja (Szabcsi megmérte, az emelkedő végig 28-30%-os volt). Hárman vagyunk, egy zebramezes cannondale-es, az osztrák srác, középen én. A pulzusom 10-el magasabb mint bárhol eddig volt (168-170). Több mint 20 perces mászás. Mind a 3-an végigmentünk (végig 22-34-ben), végig a szokásos vaspeti fújtatással, sóhajtozással. Slusszpoén, hogy a végén, még egy 32%-os aszfalttal zárunk, amin már csak cikk-cakkban bírok felmenni, de semmiképp nem akarok leszállni. A tetején kiveszem az út mellett álló locsoló srác kezéből a slagot és elintézem magam, ahogy kell.

Óriási érzés, olyan intenzitással mentem, hogy most tényleg újjászülettem. Pulzus beáll, lábak pörögnek, megyek fölfelé (merthogy az emelkedő vége még messze van) mint a gép. Nem sokkal az 1500-as csúcs előtt látom meg KT-t, illetve nem tudom hogy mert szinte még nem is látom, olyan messze van, de már ordítja is – hajrá VasPé király vagy, toljad neki… Tolom is, hogyne tolnám, mikor tudom, hogy itt a legdurvább emelkedő vége. Fent vagyok, fitt vagyok, kipihent vagyok, ebből még lehet egy jól sikerült verseny.

Utolérem. KT, azt mondja, itt van Halász Robi is előttem 3-4 percre, megszorítjuk egymás kezét, megyek tovább. Fent vagyok a csúcson, bőgök, mint egy gyerek, hullanak a könnyeim és csak sírok. Megcsináltam, tudom megvan, 160km-nél vagyok, innen már piskóta, még 50km, 1000m szint, ebből rögtön 650 egyben, de ez már csak jutalombiciklizés, ráadásul beborult, dörög az ég, jön a vihar, amit már úgy vártam, mint a Messiást. Pont leérek az utolsó nagy hegyről, kb. du fél öt van, amikor leszakad az ég. Úgy ömlik, hogy lefolyik az arcomon, be a számba, szó szerint iszom belőle.

Bent vagyok a célban. 12:49 perc. Megvan a 13 óra, amit akartam. Javítottam több mint másfél órát az eddigi legjobbomhoz képest. 50. lettem összetettben, a 499 indulóból. A hegyihajrában 14. lettem (hohó, hát akkor már mondhatom, hogy hegyimenő vagyok).

 

Azt hiszem mindent megtettem ezen a napon, amit megtehettem. Kellett ez az érzés, illetve szükségem lesz rá, amikor a 24 óráson majd arra gondolok, miért is, hová is?

Bejegyzés publikálva 2010 July 27th ekkor: 12:05 pm ebben a kategóriában: Hírek/NEWS, Verseny/élménybeszámolók. A bejegyzések követhetőek hírforrásban: RSS 2.0 Átlépés hozzászólás írásához. 'Pingback' letiltva.