Posted by balazs On August - 14 - 2017 0 Comment

Ahogy én éreztem…

Nagyon vártam már de ugyanennyire féltem is ettől a versenytől. Ugyan mindegyik verseny előtt félek, mert mindegyiken először indulok, de plusz aggodalomra ad okot, ha nem tudok úgy készülni rá, ahogy magamtól elvárnám, illetve, ha az időjárás sem kedvez nekem.

Nagy meleget jósoltak, be is jött, így már a rajt után fél órával jelentkeztek nálam a dehidratáltság jelei. Mondom, szuper, már csak pár óra… legfeljebb szomjan halok. Ismét hátulról rajtoltam, de ezt a részét már elengedtem, miután Szilváson Timit leradírozták a pálya elejéről. Egy csomóban álltunk a csapattársakkal, jó érzés volt az első km-eket együtt megtenni. Aztán leszakadoztunk egymásról, Petrovits-Juhász Timivel viszont elég sokáig együtt haladtunk tovább. A pálya számomra kissé unalmas volt, így igyekeztem feldobni azzal, hogy azokat az embereket, akiket már láttam többször más versenyeken, kérdezgettem, ki kicsoda, mi a cél, milyen kategóriában indul, stb. Most is az volt a célom, hogy tutira beérjek, így biztosnak láttam lehetőleg minden frissítő zónánál megállni, bár nem sokat időztem, mert a középmezőnyt nem akartam elveszíteni.
Menet közben beértem sok csapattársat is, akik hosszabb-rövidebb ideig tartó közös utunk során motiváltak, külön köszönet Timinek az instrukciókért, Misku Zolinak, Karácsony Ildinek a szurkolásért (Zoli ezúton is bocsánat, hogy nem álltam meg, mikor kordonnak ütköztél, azóta marcangol a lelkiismeretem), Bibinek, hogy húzott a lejtőzéseknél és felszurkolt Kata elé!

Verseny felénél sikerült beérnem a Master 2-es lányokat, akikről tudom, hogy kategóriájukban jól mennek, illetve nem sokra rá láttam Mráz Katát, akiről mondták, hogy elég jól mászik, próbáltam mögötte tartani a tempót. Ez nem mindig sikerült, melegem is volt, szomjas is voltam, no meg valószínűleg gyengébb is vagyok nála, de a várva várt lejtők mindig meghozták az eredményt, és bár a nagyok azt mondják, felfelé kell a versenyt megnyerni, én lefelé nyerem meg! :D

Utolsó frissítőpontnál nem állhattam meg, mert éreztem, hogy igen erősen próbálnak lerázni :) ,, így csak egy poharat vettem el. Miután beértem Mráz Katát, picit fellélegeztem, hogy az 5. v. 6. hely elvileg megvan, még a síkokat, lejtőket alaposan megnyomtam (ilyenkor áldás a régi 3X10-es rendszer és aszuperstrapabíró Merida Matts 1000 alu váz )
A murvás talaj, ami miatt majdnem végig káromkodtam sajnos túljárt az eszemen! Kissé bevállalósabbra vettem egy jobb kanyart, 50 km-nél kicsúszott alólam a bringa. Nem is emlékszem sok mindenre, mert már eléggé magamon kívül voltam akkor.


Feltápászkodtam, láttam a váltóm nem szakadt le, fékkar helyén, azonnal visszapattantam, hogy ne veszítsek több időt. Menet közben kezdtem felmérni a bringámon lévő károkat, szétidegeltem magam miattuk és csak percek múlva vettem észre, hogy az alkarom kétszer akkora, mint szokott lenni, de mivel nem fájt semmim, egyáltalán nem érdekeltek a sérüléseim. Az utolsó mászásnál beértem egy piros mezes lányt, akiről nem tudtam, hogy master 1-es-e, de azért rátapadtam, biztos, ami biztos. Szerencsére nagyon fáradt volt, hagyta magát. Az utolsó km-ekre alig emlékszem, csak az villan be, hogy látom a cél területet és beér a piros mezes lány, kiállva mellém ér, vérszemet kapok, és utolsó erőmmel hajrázunk az egyenes szakaszon, majd pár másodperc múlva feladja és békésen begurulok a célvonalon. Életem első olyan célba érkezése volt ez, amikor az utolsó métereken is versenyezni kellett.
Megérte. Egy másodperccel értem be előtte, így lettem 4. Master 1-ben.

Nagyon boldog voltam, vagyok, mert nem készültem fel rá, de megküzdöttem érte!

Fotók : Máhr Attila

You must be logged in to post a comment.