Posted by balazs On May - 7 - 2018 0 Comment

Az eddigi legcsodálatosabb versenyemen vagyok túl. Tavaly is kedves volt, mert az első versenyem volt, a jó emlékeimmel pedig gyakorlatilag 100%-ig stressz mentesen álltam rajthoz. Most magammal versenyeztem, s nyertem. Mások ellen nem, de ez így volt jól, így lett emlékezetes. Az első perctől az utolsóig, minden centimétert élveztem.

Lacám egy külföldi koncertsorozata miatt nem tudott elkísérni, ami miatt kedvetlenül készülődtem a verseny előtti napokban. Édesanyám viszont már régóta szeretett volna megnézni, így eljött velem. Aznap kicsit érte is mentem, ez jó érzéssel töltött el!

A rajt előtti bemelegítés életemben most először ment flottul, végre azt is tudtam, mit érdemes csinálni ilyenkor! :D
A rajthoz állás hihetetlen módon nem az utolsó pillanatban jutott eszembe, így Timivel nagyjából a mezőny közepébe verekedtük magunkat. Meglepően nyugodt voltam, szikrányi izgalom nem volt bennem. Tudtam, aznap kikkel versenyzem, tudtam, hogy semmi esélyem, akikről meg nem tudtam, azok nem stresszeltek.

Nyugodt, de haladós rajtot követően, az első néhány kilométeren a Master 1-es lányok úgy álltak fel, ahogy a végén is beértünk, bár nyilván akkor még nem lehetett tudni, ki mennyit fog helyezkedni. Cseppet sem érdekelt senki, csak az, hogy a tavalyi„bulizós” időmön a lehető legtöbbet javítsak, illetve, hogy ne essek el. Az új Merida Big Nine-omat nem szoktam meg, még sok a bizonytalanság, sokat kell tanulni.
Az első néhány km-en folyamatosan szemem előtt tartva a csapattársaimat, igyekeztem nem lemaradni nagyon, de felzárkózni nem tudtam. A hosszú belátható egyeneseken erőt adott jelenlétük.
A csodálatosan szép tájat, könnyű, de a változatosság miatt nem unalmas pályát nagyon élveztem, a magas pulzusom ellenére (szerintem ez az óra tuti a versenyeken elcsesződikJ) jó volt a közérzetem, nem hajtottam agyon magam, de nem is üdültem, mint tavaly.
Jó néhány km-ert utaztam Juhász Imivel, Zonkó Ferivel, akikkel remekül tudtuk váltogatni és biztatni egymást. Ferkónak külön örvendeztem, hogy így rám jött, tartotta a tempót, a végén meg is lett az eredménye, korosztályos harmadikként, le a kalappal, ezúton is gratulálok neki!
Újdonság volt ebben a versenyben, hogy egyik frissítőnél sem kellett megállnom, mert hála Takács Zoli Párjának, Briginek, első frissítőnél beadott egy kulacsot, másodiknál meg Anyukám itatott, ami nagyon sok erőt adott. Plusz meglepetés volt DR.BikeRobi, aki mindig nagyon vidáman biztat, tavaly már Ajkán is sok rejtett energiát szabadított fel a szurkolással. Na értitek,…. a családtagok, barátok mindig egy iszonyú lökést adnak mindenkinek!!!:)

Félúton, mint mindig, megjön a kedvem a bringázáshoz, és a keringésem is gyorsul, cserébe el kell kezdenem enni, ..ez viszont egyben a végzetem is. A fájó gyomor csak nem kímélt most sem, de nem volt vészes és szinte észrevehetetlen lett, amikor beértem Holló Bibit, aki előtt mindig fejet hajtok, amikor látom, hogy a saját korlátait átlépve küzdi fel magát az emelkedőkön. Minden fájdalmam és aggodalmam elszáll, csak rá koncentrálok. Többször is előzgettük egymást, ahogyan máskor is, de szerencsére tartottuk egymás tempóját, nem szakadtunk le egymásról. Kb. a pálya kétharmadánál. elhaladtam Timi mellett, akinek a kerekét Peti pumpálta épp. Kérdeztem kell-e valami motyó, mondta nem, de láttam az aggodalmat az arcán. Lassú defektje volt, ami sajnos mégsem eléggé volt lassú. Onnantól kezdve annyira rosszul éreztem magam, mint, még soha. Hidegen hagy, bárkit előzök, de amikor Timit, az olyan érzés, mintha hátba szúrnám a legjobb barátnőmet. Hú.. iszonyú egy perc volt. Kavarogtak a gondolataim, mit tehettem volna, hogyan kellett volna segítenem, de azzal nyugtattam magam, hogy Peti ott volt vele, s mondták volna, ha bármire szükségük lett volna. Éreztem, hogy hamar visszapattan és beér, így pihenő üzemmódba kapcsoltam, úgyis már rám fért. Nem tudom, mennyi idő telt el, de ott is termett, én kipihentem magam, szerintem ő is, és úgy ment el mellettem, mint akit puskából lőttek ki. Visszajött az életkedvem. Mondta, mennyit veszített, sajnáltam, hogy lecsúszott, de biztattam, hogy ne adja fel, mert a dobogó még meglehet, ha jól számítjuk a pozíciónkat. Bibi továbbra is a hátsó kerekemen. Nem beszélt, de hallottuk, hogy ott van és ez megnyugtatott. Iszonyút mentünk. Hátborzongató volt. Hol Bibi, hol Timi, hol én vezettük a sort és tökéletesen hajtottuk egymást, mint a lovat. Bibi nagyon jól ment lefelé, ezért szerencsés volt, ha ő húzott minket, felfelé pedig ha én voltam elöl, kiabálgattam Timinek, hogy ne szakadjon le, ha mögötte voltam, csesztettem, hogy menjen már. Iszonyú erő volt benne. Ez az erő már eldőlt a verseny legelején, mert akkor is úgy ment, hogy a nyomát alig értem. Ezt a versenyt közülünk ő nyerte, és hálás voltam, hogy a defektjei ellenére felzárkózott és megadta a lehetőséget, hogy én nyugodtan hajtsam le a fejem éjjel. Régi álmunk volt, hogy együtt guruljuk a célba, ez csak azért adatott meg, mert a gumija eresztett. Annyira jó érzés volt hárman begurulni a célba, hogy ezt csak azok képzelhetik el, akik átéltek már hasonló kálváriás esetet csapaton belül.


A célban sorban álltak a már beért csapattársak, hozzátartozók, mindenki ujjongott, mindenki ránk várt, mindenki nekünk örült, mi pedig egymásnak örültünk, hogy együtt maradtunk, hogy segítettünk egymásnak, hogy együtt csapattuk. Annyira fuzionáltunk, hogy ez most, egy héttel később is könnyet csal a szememre. A fénykép egy remekül elkapott pillanat arról az érzésről, amit átéltünk!
Minden nagyképűség és elfogultság nélkül eleve nekünk van itthon a legcsodálatosabb csapatmezünk, ami egy jelenség, a fényképeken remekül mutat önállóan is, pláne, ha összeverődve kapnak el egy nagyon tartalmas pillanatot.

Hálás vagyok, hogy együtt tekerhettem a Meridásokkal, hálás vagyok a sok segítségért, amit az 50 km-en kaptam, gratulálok mindenkinek a szép eredményéért függetlenül, hogy ki állt dobogóra, ki nem.
Tavalyhoz képest közel tíz percet javítottam az időmön és nem haltam meg érte, így borzasztóan örülök és motivál, hogy a kevés téli nyeregben töltött idő ellenére nem megy rosszabbul, mint előző évben. Sőt! Év végén kiderül! J

Orbán Péternek köszönjük a fényképeket!

Nóra

You must be logged in to post a comment.