Posted by balazs On May - 31 - 2018 0 Comment

Emlékezetes 4 és fél órát töltöttem nyeregben 64 km-en át, 1640 méter szintet megmászva a Szilvásvárad Maraton középtávján!

A verseny előtti napokban bár fizikailag nem, lélekben nagyon jól ráhangolódtam a versenyre!

Ez a verseny előtti napon hamar elillant, és teljesen kedvetlenül, beomolva hajtottam le a fejem este. Mintha a szervezetem is küzdött volna a rajthoz állás ellen, mert szombat este hidegrázással feküdtem le, éjjel pedig ömlött rólam a víz. Azt hiszem a lórúgásnyi C-vitamin és a jól bevált lefekvés előtti fokhagyma bevitel lendített át a kezdődő betegségen, mert vasárnapra jobb állapotba kerültem.
Most először szólítottak be az első sorba, ami jó érzés, de sejtettem, hogy ezzel a kinccsel nem fogok tudni élni, mert borzalmasan rajtolok, s ez most sem volt másként. Első 10 km mászás során gyakorlatilag az egész mezőnyt el kellett engednem, mert annyira rosszul voltam. A sírás kerülgetett, rettenetesen bántam, hogy ilyen állapotban bevállaltam a versenyt. Nagyon sokan szóltak hozzám, biztattak, de legtöbben azt kérdezték, mi a fene van velem, miért nem megyek. Ez még jobban összetört, teljesen feladtam a legelején. Lacám indult 39 km-en, sokat gondoltam rá, hogyan bírja ezt a trópusi klímával ellátott hosszú mászást. Büszke voltam rá, hogy keményen nyomja, és motivált is, hogy küzdjek jobban. Minden buzdító szóból próbáltam erőt meríteni, de igazából két ember segített a megindulásban: az egyik Firnstál Gábor volt, akivel nagyon régen nem találkoztam és jó volt pár mondat erejéig beszélni vele a hosszú felfelén, másik pedig Kovács Tamás volt. Tamással hosszú ideig kerülgettük egymást, megkönnyebbülés volt, hogy van mellettem csapattárs.

Kb. a 12-13km-nél beborult, mennydörgés és villámlás közepette leszakadt az ég. Függönyhöz hasonlító eső esett, ezt hamar borsó nagyságú jégeső követte. Az erdei útból gyakorlatilag egy patak lett, a saras, hordalékos víz teljesen elárasztotta a pályát. Ekkor minden bánatom elillant és az agyam túlélő üzemmódba kapcsolt át! Elkezdtem hajtani, iszonyú sok volt hátra, nem lehetett tétovázni! Az eső vagy jégeső folyamatosan ömlött, a hőmérséklet legalább 15 fokot süllyedt, nagyjából 20 perc alatt teljesen lefagyott a lábfejem és a kezem, alig bírtam mozdítani. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy nem kell nyolcezres hegyet mászni ahhoz, hogy az ember elveszítse a lábujjait , szó szerint azt hittem, már biztosan letörtek, csak fogja a cipő. Műszaki probléma miatt kétszer meg kellett állnom, a láncommal bajlódtam mindkétszer.  A meredek felfeléket jól bírtam, jobbára ki is tudtam tekerni, kétszer kellett rövid időre leszállnom, mert kipörgött a kerekem a sárban.  Nagyjából 25km után nagyon lassú éles kanyarnál beledőltem egy mély pocsolyába, de szerencsére bal oldalamra, így nem vészesen sérültem, csak a láncom esett le.
A pálya nagy része egyszerűen törlődött az emlékeim közül, olyan állapotban voltam, hogy azt sem tudom, kikkel mentem, és mik történtek. Az itatóknál megálltam, többször a szemüvegem le és felvétele miatt is félre kellett állnom. Kb. 50 km-nél beálltam egy hosszútávos mögé. Az időjárásra való tekintettel kijött középtávra. Ő nagyon jó társam volt a célba érkezésig, ezúton is köszönöm neki, hogy nem hagyott ott és istápolta a lelkem! Sajnáltam, hogy később már nem találtam meg őt.

Miután elállt az eső, a víz még sokáig hömpölygött a hegyről, a terep mocsárrá alakult, a páratartalom elképesztően megugrott. Egy élesebb kanyarban megint kiszálltam, ezúttal a jobb vállamra, ami amúgy is sérült volt egy pár héttel ezelőtti bukás következményeképpen. Onnantól kezdve nem a hideg okozta fájdalommal küzdöttem, hanem a vállam miatt mentem fogcsikorgatva. Az utolsó 10 km ereszkedés egy pokol volt, életem legborzalmasabb lejtőzését éltem át. Ezt csak súlyosbította, mikor hátba vágtak nálam sokkal ügyesebb, gyorsabb férfiak és kiabáltak rám, hogy menjek már (kb. olyan széles úton, hogy egy traktor is elfért volna). Mit ne mondjak, nem lettünk barátok! Teljesen irányíthatatlan kerékpáron 20-30 cm sárban örültem, hogy egyáltalán „leszánkóztam” a hegyről, nem hogy még guruljak gyorsabban…
Ez a vasárnapi kálváriám aránylag szerencsésen ért véget. Korosztályomban a 4. helyre volt elég, durván lemaradva az első kettőtől. Ez a negyedik helyezés hosszú ideje kísért, nem tudom, valaha fel tudom-e küzdeni magam a 3.-ra.
Őszintén gratulálok minden csapattársamnak, aki végigment! Külön gratulálok a hosszú távosoknak és a két rövid távos újoncnak, Wágner Vikinek, és Lacámnak, hogy nem adták fel, nagyon ügyesek voltatok!!!
Nagyon-nagyon hálás vagyok a pályabíróknak, a frissítőpontokon tevékenykedő személyzetnek, fotósoknak, akik a vihar ellenére sem tántorodtak el a pálya mellől és próbáltak minket frissíteni, navigálni.
Köszönöm a csapattársaknak a sok erőt, amit adnak, amikor találkozunk a pályán, nagyon szeretek veletek menni!
Végül, de nem utolsó sorban, hálás vagyok Illés Karolinának és Lacának, akik nagy hatással voltak a pszichémre ezen a 64 km-en!

You must be logged in to post a comment.